Miután sikerült a vihar után megjavítani a netet, itt az idő, hogy írjak. 

S ennek mindenki örül. Választás nincs.

Szombaton az ONNIBUSZ nevű dologgal elindultunk az én kedvenc francia barátos némmal/Maelle. (Mael-nek kell ejteni.)

Körülbelül 23.30-kor értünk be Vaasa-ba, ahol az volt a terv, hogy a város közepén egy parkban alszunk. Én eddig a családdal csak vadkempingeztem, Isten háta mögött kettővel. Ez azt hiszem, a bátrabbik verzió, citycamp-nek kereszteltük. Szóval éjjel kb. fél órás séta után elértük a helyet. Eredetileg egy játszótéren, egy gyerekeknek épített hajóban aludtunk volna, de a google-képeken lévő hajó eltűnt. Szóval a park közepén aludtunk némi nyúllal, akik szerintem teljesen bolondnak néztek minket. Néhány méterrel odébb a temető volt (vízvételi lehetőség háháááá) . Szóval felvertük a sátrat és elkezdtünk beszélgetni és örülni, hogy van sátorhelyünk.

Másnap reggel későn keltünk, de mivel vasárnap volt, szerencsére mások is. Néhányan furán néztek ránk, miközben elfogyasztottuk a jó kis reggelinket, majd vizet vettünk a temetőből (éés fogat is mostunk) de nem érdekelt különösebben. 

Elindultunk ki a városból, hogy stoppal kijussunk a közeli szigetekre. Mivel hulla fáradtak voltunk és új infókat kaptunk a hölgytől, aki felvett, először a tengerpartra mentünk. Szép idő volt, úsztam egyet, bár igencsak kevés időt töltöttem a vízben, mert nagyon hideg volt.

Utána szintén stoppal eljutottunk a szigetekig, egy kávézóba, ahol feltöltöttük a telefonjainkat. Na meg ittunk egy sört, mert jól viselkedtünk.

Közösen úgy döntöttünk, hogy nem látogatjuk meg a szigeteket, mivel minden egyes nemzeti park ugyanúgy néz ki. Rengeteg fenyő, moha, szikla, még egy kis fenyő meg még egy kis moha sziklával, hopp, talán egy tó. Mondjuk itt csak tenger van, de mindegy. A lényeg, hogy helyette megnéztük Finnország leghosszabb hídját, ami valóban csodálatos volt. Engem határozottan a Svédországot és Dániát összekötő hídra emlékeztetett, melyet alapul véve sorozatot csináltak a svéd-dán okosok, találóan A híd címmel. 

A híd után visszamentünk a városba és nézelődtünk egy kicsit. Kitaláltuk, hogy a városhoz közel, egy szigeten fogunk aludni. Rengeteget beszélgettünk és énekeltünk, nagyon jól éreztük magunkat. 

A szigetre érvén láttuk, hogy a mólón igencsak sokat vannak. Mindenhol fiatalok, mindenki fürdőruhában visítva megy bele a hideg vízbe. Aki bement, hős volt. Finn módja az életszeretetnek, nahááát nehogymá' mi ne próbáljuk ki. Végül a vízbe csak én mentem be, de Maelle addig elfoglalta magát, mivel a mólón összegyűlt népekkel összebarátkoztunk. Körülbelül öt négyzetméteren hat országból való náció gyűlt össze. Egy brazil, norvég, szlovák, szudáni és mi ketten francia és magyar. Elképesztő, hogy ez mennyire lehetetlen volt korábban. 

Naplevente a tengerbe.

Kedvenc képeim a hétvégéről.

Persze nem bírtuk ki, hogy ne hagyjunk nyomot a jövő generációjának. 

A Despacito csak azért, hogy Jaume örüljön. A mólón a népek ezt hallgatták. Aztán mi még kétszer, amikor stoppoltunk és az autóban ültünk.

Egy színpadon aludtunk polifómmal és hálózsákkal sátor nélkül. Nagyon jó volt, talán egy kicsit hideg az orromnak, de amikor felvettem a kukac-pózt, minden rendben volt. (Tehát az orrom sem lógott ki.)

Reggel viszonylag korán indultunk, telefontöltés a szupermarketben, víz vételezés és három stoppal irány haza, 250 km. 

Összességében szuperül éreztük magunkat. A stoppolás itt nagyon egyszerű és biztonságos. (Talán azt is mondhatnám, hogy rásegített a dologra, hogy két lány stoppolt, de nők is vettek fel minket.) Hozzá még annyit, hogy egyetlen helyen sem álltunk többet húsz percnél. Aki nem vett fel minket, az is mosolygott az autóból és mutatták, hogy csak így tovább, vagy hogy nem mennek messzire, vagy hogy nem arra mennek. Gyakorlatilag minden esetben kaptunk valamilyen visszajelzést, amit nagyon jó volt látni. Többnyire olyanok vettek fel minket, akik korábban is stoppoltak, így némi nosztalgia-élményt is biztosítottunk. Bárki, aki felvett minket, jóval tovább vitt, mint ahogy vártuk. Az egyik formával 220 kilométert utaztunk és a Lempäälä kihajtó helyett egészen a Lidl parkolóig vitt minket (ami 15 km kerülő volt neki). 

Szabadság. Boldogság. Fiatalság. MEGAbolondság.