Tegnap már annyira fájt a torkom és annyira nem lehetett érteni a beszédemet, hogy a többiek megfogtak és betettek az autóba, irány a doki.

Vesilahtiban mondták, hogy várjak türelemmel, majd küldenek egy nővért, aki megvizsgál. Igazából nem véletlenül kértem egy orvost az "ablaknál", mert ahogy elnéztem a torkomat...nincs kép és nem is lesz. Ez nem a rémálmok blogja, de maradjunk annyiban, hogy nagyon ronda. 

Szóval a nővér belenézett a számba és leesett az álla, hívta a dokit azonnal. Közben megszúrták az ujjamat és a véremet betették egy masinába, ami azt mutatta, hogy valami 87%. Lehet, hogy valami gyulladási szint? Nem tudom, a nővér csak azt mondta cuki angolsággal, hogy very high. Aztán lázmérés. 38.9. Naaaa, akkor ezért fáztam. Nem is éreztem, annyira rossz volt a torkom.

Aztán áttessékeltek a dokihoz, aki beszélt angolul. Ő is belenézett a számba, elmeséltem neki mindent, mire azt mondta, hogy mivel 3 napja nem eszem és nem iszom, irány Tampere, hogy intravénásan kapjak valami cuccot. Ja, meg azért is, mert úgy bedagadhat pár óra múlva, hogy megfulladhatok. Ejjj micsoda móka.

Írtak beutalót, Igor meg közben hívta a többieket, hogy jöjjenek vissza de sürgősen a vásárlásból (ez is miattam van, nekem kellett volna vásárolni, mert a héten én lettem volna a konyhában...).

Szóval begyűjtöttünk valakit a közösségből, aki beszél finnül és angolul is, és igen gyorsan beértünk a kórházba. Ekkor már nagyon lázas voltam. 

Ambulancia. Felvettek, kicsit vártam, minden tiszta, sok néni, ha nem is mosolygós, de kedves nővérek. Gyönyörűen felnyalva a padló, a wc-ben segélyhívó gomb. Gondolom, működik is, nem csak dísz. 

Kb. 20 percet vártam, gondolom mert a fulladást beleszámították, mint lehetséges vészhelyzetet. Aztán megmérték az oxigén-szintemet, na az legalább normális volt, minden mással ellentétben. Aztán jött a feketeleves. A doki egy 30! cm hosszú csövet dugott fel az orromba kétszer, mert látta, mennyire élvezem. Őszintén szólva olyan gyorsan elfelejtettem, hogy fáj a torkom, hogy csak na, pedig tényleg nem fájt még így sosem. Mikor másodjára is kihúzta, eleredt az orrom vére. Remek, megint moshatok...ez járt a fejemben. Teljesen dinka vagyok. 

Aztán átkísértek egy másik terembe, le kellett nyelnem két- ránézésre is gigantikus méretű tablettát. Nem volt vicces, de harmadszorra sikerült. Infúziót nem kaptam. Tiszta, vasalt elválasztó függönyök, tiszta asztalok, nem az az ember érzése, hogy na, ide biztos, hogy nem ülök le. Az ügyeletes monitorán boxokra leosztva látszik mindenkinek a neve, hogy mikor született és mit kap éppen. 

Aztán megint vártam, majd behívtak vért venni. Gyűlölöm ezt a részét, de olyan gyengének éreztem magam, hogy nem érdekelt. Mondák, hogy másfél órát kell várnunk és meglesz az eredmény. Tíz perc várakozás után kijött a nővér, hogy elkérjen egy kontakt telefonszámot, menjünk csak haza, majd hívnak. Húú de boldog voltam. Hazaértünk, mindent elmondott a finn lány a többieknek, én meg kaptam némi turmixolt gyümölcsöt enni. Akkor már hatott a fájdalomcsillapító, szóval tudtam nyelni.

Cukik voltak a közösségbeli emberek, mindenki próbált segíteni. Hozták a kis gyömbért, meg kurkumát, meg nemtudommégmit. Mosolyogtam és mindent bevettem, de szinte biztos voltam benne, hogy nem fog használni. Aztán tegnap előtt megmutattam a torkomat valakinek és mondta, hogy oké, akkor holnap ügyelet. 

Az estém jó volt, bár dagadt még egy kicsit a torkom. Megbeszéltünk egy jelet, ha befulladok. Hálás vagyok nekik, hogy figyelnek rám. Feljönnek, szeretgetnek, küldik az erőt. 

Most megint fáj, pedig bevettem a fájdalomcsillapítót. Ha rácsapnék a kezemre a kalapáccsal, biztos elfelejteném. De még dolgozni sem dolgozhatok.